Nyáron kell a télre gondolni

…..Fényes, meleg nap volt. Körtemanó végre azt tehette, amihez nagyon értett: pihent egy ágvégi kényelmes helyen, fölötte levélcsomó tartott árnyékot, előtte a kert minden szépsége. Magasan volt, az almafák között jól látta a kert végében álló dió sötét lombját is, de felhallatszott a ribizlimanók víg sürgése-forgása, ahogy a számtalan gömbölyű termést fényesítették.

…..A déli irányban végignézhetett a szőlőlugason is, de Szőlőanyót nem sikerült megpillantania. Igaz, őt mások is ritkán látták; meg volt az a képessége, hogy el tudott tűnni a figyelő, kereső szemek elől. Biztosan ott járt most is a levelek között, vizslatta a virágzó fürtöket, de lehet, hogy a sodrómolyokat riogatta, vagy éppen a széljárást figyelte és a peronoszpóra terjedését próbálta megjósolni.

…..Szilváék felől bezzeg nem nagyon kellett tudakozódnia. Szilvakisasszony mogorva nagybátyja most is zsémbelt valamiért, dehát neki senki sem tudott a kedvére tenni soha. Így aztán lassan senki nem törődött a folytonos morgolódásaival, akadékoskodásával, pedig néhányszor nagyobb bajokat is meg lehetett volna előzni, ha odafigyelnek rá. Körtemanó borzongva emlékezett vissza arra a tetűhadjáratra, ahol a Kertész permetezése sem segített, csak amikor a manók segítségül hívták a környék összes katicabogarát, akkor sikerült megfékezni a pusztító rovarhadat. Az viszont, hogy akkor is a nagybácsi állt elő a javaslattal, hamar feledésbe merült…

…..A cseresznye- és meggyfák lombjai közt serénykedőket is béke és a nyugalom vette körül – még. Igen, mert a leendő tűzpiros, vérszín, s majdnem fekete cseresznyék, meggyek alig zsendültek, ezért hát nem kellett tartani az egyébként oly érdeklődő rigóktól.

…..Bár Körtemanó meg-megsajnálta manótársait, akik bizony sokszor reménytelen harcot vívtak az éhes madárhaddal, jóleső lustasággal és megelégedéssel gondolt arra, hogy a körtét, különösképpen fenn a fán, nem igen kezdi ki a kert szárnyas hadserege…

…..A rigók, a stiglicek, a cinegék,a vörösbegy, a kerti rozsdafarkú, s a többiek, a tövisszúró gébics, a csaláncsúcs, a sistergő füzike, de az ökörszemet se hagyjuk ki ám, komoly seregnek számított, ha éppen a kert védelméről volt szó! Pusztult ott nap mint nap a gyommagvak sokasága, de jaj volt száz és száz repülő rovarnak, lombrágó hernyónak, fát vájó féregnek, mert sok kis csőr és figyelő szem leste minden mozdulatukat.

…..Még a földben is keresték az ennivalót, s nem egy kíváncsi giliszta ért dicstelen véget egy-egy csőr gyors mozdulata után…

…..Most azonban a béke és a nyugalom derűje uralta a kertet és Körtemanó arra gondolt, hogy az ilyen ajándék-szép napokat soha nem fogja elfelejteni és még akkor is emlékezni fog rájuk, amikor olyan öreg lesz, mint Diómanó… , s mintha csak a rágondolás tette volna, meg is látta a kert legöregebb lakóját. Diómanó a szedrek és málnák felől ballagott, igen ráérősen.

….. A hóna alatt pedig egy darab száraz fakéreg, épp annyi, amennyi elég meleget ád egyetlen hűvös estén!

…..– Csak nem hogy már most a téli tüzelőn jár az eszed?! – pottyant elé Körtemanó. – Tudod, hogy szívesen segítünk, miért cipekedsz hát? Nem kell aggódnod, két nap alatt annyit gyűjtünk, hogy egész télen elüldögélhetsz a tűz mellett!

…..– Nem is aggodalmaskodom – válaszolt mosolyogva Diómanó. – És köszönöm, igénybe is veszem majd a segítségeteket. De aki ballag, az halad… és már az első nyári napon kell a téli estékre gondolni. Nem, aggodalmaskodni valóban nem kell, de előre gondolni, tervezni és időben gyűjteni – azt azért igen.

Írta: Major Gábor István