Az öreg málnás határos volt a körtefák sorával. Körtemanó nagyon szerette ezt a szomszédságot, hiszen a málnák szabadon nőttek és nemcsak ízletes, zamatos termésük jelentett korai csemegét, hanem lombjuk friss, tiszta, jó levegőt is adott. A szárított levelek teája pedig egyenesen versengett a hársvirággal, vagy éppen a menta és citromfű keverékével.

   A Kertész azonban látta, hogy az új hajtások évről-évre gyengébbek, s a szélső tövek egyre többször a távoli ágyások felé próbáltak kihajtani. Ilyenkor a málnát át kell telepíteni új helyre; így aztán a Kertész már tavaly kinézte a lehetséges legjobb helyet, s az erősebb vesszők közül már sokat átültetett.

   Június végére, július elejére leérett az idei termés java is, így aztán neki lehetett látni az öreg málnás teljes felásásának. Az értékesebb tövek odakerültek a már átültetettek mellé, a többi pedig felaprítva a komposzt anyagát gazdagította. Az ásás során Körtemanó ugyanazt a gondosságot látta, mint a szőlőben: mélyen megforgatva a földet a Kertész kiszedett minden kis gyökérdarabkát, nemcsak a málnáét, hanem az itt-ott meglapuló évelő gyomokét is.

   – Egy lehajlás az ásáskor öt lehajlástól óv meg kapáláskor – szokta mondogatni, s Céklatündér, a kérdés avatott szakértője mindig jóváhagyóan bólogatott rá. Most is ott volt és nagy figyelemmel kísérte a talajművelés minden mozzanatát. Amikor megpillantotta Körtemanót, felmosolygott rá: – Most aztán igazán közeli szomszédok leszünk. Erre a helyre még idén kukoricát fog vetni a Kertész, de még jövőre is csak kapásnövényt szán ide, tehát gyakran fogok erre dolgozni. –

   – Kukoricát? Ide és ilyenkor? – értetlenkedett Körtemanó. – De hiszen a kukorica a szántóföldekre való, amit pedig a kertbe szokott vetni a Kertész, annak már régen elmúlt az ideje …

   – Tulajdonképpen mindenben igazad van, de mégis, vannak különleges esetek… Mint például az ilyen is – kezdett a magyarázatba Céklatündér, de Körtemanó rögtön átvette a szót: -Főzni való fehéret biztosan nem vet, hiszen az lassan fejlődik. Ráncos szemű, édes csemege pedig van vagy tíz tő, pattogatni való kukoricával pedig évek óta nem találkoztam. Olyan pici csövű, tarkaszemű díszkukoricát meg minek vetne ekkora ágyással? – szegezte minden bölcsességét a csak mosolygó Céklatündérnek.

    – Még egyszer mondom: igazad van. De vannak más kukoricák is, nagycsövű, sárgaszeműek, rövidebb csövű és gömbölyű szeműek, vannak valóban hosszú tenyészidejűek, de van olyan is, amit úgy neveznek, hogy száznapos kukorica, mert három hónap alatt szépen kifejlődik. Nos, ilyet szándékozik ide vetni a Kertész. Egyébként, csak a teljesség kedvéért mondom, de ahol állatokat tartanak, ott még később is vetnek, és nagyon sűrűn kukoricát, de azt még zöld növényként etetik fel… Ezt a bizonyos száznaposat egyenesen az aratások után megforgatott tarlóba szokták vetni. –

    – Az ám, az öreg Diómanó éppen a múlt héten mondta, hogy már biztosan folyik az aratás … – mélázott el Körtemanó, magában felidézve a port, a zajt, a dübörgést, amikor a szőlőhegyen először látott aratást.

   – A zöldség és gyümölcskertészet is sok aprólékos munkát, nagy odafigyelést, rengeteg gondozást kíván, és egyáltalán nem könnyű munka, de a gazdasági növények vetése, ápolása és betakarítása kifejezetten nehéz – tette hozzá Céklatündér.

   – Tényleg – kapta fel a fejét Körtemanó – már régóta szerettem volna megkérdezni: miért mondjuk némelyik növényre, hogy gazdasági növény, némelyikre pedig nem; pedig hát ugyanúgy kell bánni velük, akár itt a kertben van belőlük egy ágyással, akár a fél falu határa van velük teli…?

    – Tulajdonképpen egyszerű, bár erről is sokat lehetne mesélni – válaszolt Céklatündér, és rögtön folytatta is: – Ugye, láttál már kukoricaszárat? Pontosabban: egy tő kukoricát?

    Hát persze, hogy láttál. És tudod azt is, hogy egyetlen szem kukoricából egyetlen tő kukorica lesz. És biztosan láttad, hogy egy száron, egy tövön, azaz egyetlen szemből gyakran két cső kukorica is lesz … De eszedbe jutott-e megszámolni, egy csövön hány szem van?

    Ugye nem. De a jó gazdák régtől fogva megszámolnak mindent, s tudják, hogy egy szem kukorica öt-, hat-, nyolcszáz szemet fizet vissza… És ilyen gazdasági növények a gabonafélék is. Egyetlen búzaszemből nem egy szál, hanem öt-hat szál nő, s mindegyiken külön kalászt érlel. Annyiszor ötven-hatvan szem. Vagyis egyetlen búzaszem háromszázszorosan fizet… Vagyis ahová egy zsák búzát elvetettél, ott háromszáz zsáknyit arathatsz.

    A zöldségnövények is megtennék ám ezt, de nem ez a cél. Ha az egyetlen szem salátamagból egyetlen fej saláta lesz, elfogyasztjuk, és nem várjuk meg, amíg száz és száz magot érlel, sem az egyszem retekmagból kikelő egyszem retek esetében, amíg magszárba megy… Magokat vetünk, de a sárgarépának a gyökerét, a salátának levelét és a karfiolnak, a brokkolinak pedig éppen a virágzatát fogyasztjuk… A zöldségféléknél a magfogáshoz elég egyetlen növény, s abból sok-sok gyökeret, levelet, szárat nevelhetünk. A búza, a kukorica, és a többiek esetében azonban magból-magot termelünk.

     Néha-néha láthatsz ilyet a zöldségesben is: a mákszemnyi mákmagból egy gubóban ezernél is több mag érlelődik…

   A körte és almafák sem lennének ám olyan becsben, ha húsz szem gyümölcsöt teremnének, pedig az már száz szem körtemag! – csak éppen sem a körtéből, sem az almából nem a magja az érdekes.

   – Nem is – nevette el magát Körtemanó, de aztán visszakomolyodott: – Köszönöm, hogy ezeket elmondtad. Ezentúl ilyesmikre is gondolok majd, ha egy-egy növény elém kerül.

    – Érdemes is – válaszolta Céklatündér. – Az emberek egyre többet tudnak az egész világról, legalább is szeretik azt hinni, de egyre kevesebbet tudnak a közvetlen környezetükről. A városi ember nem ismeri a fákat és a bokrokat a parkban, de a vidékiek sem tudják megkülönböztetni az őszirózsa-palántát a káposzta-palántáktól, s nem ismerik fel, mi a gyom, mi a vetemény… Pedig amit nem ismerünk, azt nem is szerethetjük, és ha nem is szeretjük, és nem is ismerjük, hogyan tudnánk vigyázni rá?

Írta: Major Gábor István