A feketerigó kemény ébresztőt dobolt a kéregajtón. Hajnalok hajnala volt és Körtemanó az első pillanatokban még bánta is a tegnap esti nagy fogadkozását-ígérgetését, de aztán elszégyellte magát. Céklatündér zöldségeskertje igazán rászorult egy kiadós öntözésre; olyan nagyon megszenvedte a szárazságot, hogy ápolás nélkül aligha élte volna túl a nagy meleget.

    Hosszú napok, pontosabban már hetek óta nem esett az eső, a Nap viszont kora reggeltől késő estig olyan szorgalmasan sütött, ahogy csak tudott. A fák mélyre nyúló gyökerei még elegendő vízhez jutottak, sőt, a gyümölcsös kaszált füvében minden reggel akadt egy kis harmat,  –  de a veteményeskert palántái bizony csak sóhajtoztak: vizet kérünk, vizet !

    A sárgarépa és a petrezselyem levelei lefeküdtek a földre, a másodvetésű borsó halványzöld levelein fertőzés fehér szövedéke terjedt, a káposztafélék egy centit sem nőttek, és a paprikák, a paradicsomok termései aprók maradtak, nem színesedtek semmit… A zellerek és a céklák pedig – ó, jaj, a Céklatündér kedvencei! – csak vékony, nyurga leveleket nyújtogattak a Nap felé és egyáltalán nem akartak gumót nevelni.

    Tegnap este Körtemanó – szokása szerint – ott vacsorázott Céklatündérnél, s amikor jól látható fáradtságának okát kérdezte, Céklatündér csak rámutatott a senyvedő zöldségfélékre: – Egész nap vizet hordok és nem elég, nem elég…

   Körtemanó természetesen azonnal ajánlkozott egy egész napos vízhordásra, mert alapjában véve jószívű volt, csak éppen magától nem mindig ismerte fel, hogy segítenie kellene.

   Most azonban a feketerigó ébresztője szemernyi kétséget sem hagyott benne: kelnie kell, mennie kell…  Kipattant hát az ágyból, s rövid mosakodás után ott csúszott-kapaszkodott a szokott útján lefelé a mélyen barázdált, perdülő-kérgű körtefa törzsén.

   Céklatündért talpon találta: éppen a féldiók héjából készített vízhordó edényeket rakta sorba …

   – Akár indulhatunk is – mondta, de látva Körtemanó csalódott arcát, elnevette magát: – Hát persze, a reggeli… Gyere, azt is előkészítettem – mutatott a konyhaasztalra, ahol friss tej és egy kis szelet kenyér illatozott.

    – Vajon mi lehet a búzaföldeken? S hogyan bírják a szárazságot a kukoricák? – tette fel a kérdést, persze csak úgy maga-magának Céklatündér; hiszen nyilvánvaló, hogy a szántóföldi növények is megszenvedik a szárazságot. A gabonák, de a cukorrépák, a repcék és a napraforgók ugyanúgy szomjaznak, szenvednek, sőt, ki is száradnak, mint a burgonyák, hát még a vízre örökké szomjas káposzták!

   – Menjünk – állt fel az asztal mellől Körtemanó – kezdjünk bele minél előbb, … végül is a határ gondja nem a miénk, de a kerté annál inkább.

  Így aztán hamarosan a kút melletti vizesvályúból meregették tele vödröcskéiket, s Körtemanó Céklatündér irányítása mellett sorról-sorra, tőről-tőre hordta a vizet; előbb a sárgarépák sorához, aztán a paradicsompalánták tövéhez, aztán a borsóhoz, aztán a padlizsánhoz, aztán… Aztán már nem is nagyon törődött mással, mint hogy jól fogja meg a vizesedényt és ne törjön fel a tenyere, s hogy cseppnyi víz se vesszen kárba, amíg célhoz nem ér. Kezdte megérteni Céklatündér ólmos fáradtságának igazi okát, a végnélkülinek tűnő, monoton ismétlését ugyanannak a munkának…

    Kényszerítette magát, hogy másfelé is figyeljen. Ha máshová nem, hát az útvonalának közvetlen környezetére. Így kezdte el nézegetni a kút betongyűrűje mellett magasodó katáng virágait. Amikor a vízhordásba fogtak, még egyetlen nyílott virág sem volt a katángon, de ahogy a Nap kelt, egymás után nyíltak ki szerte az egész növényen a gyönyörű világoskék szirmok. A szirmok vége finoman rojtozott volt és feszesen szétterülve szinte fürödtek a fényben.

    – Hiába, no – morfondírozott rajtuk Körtemanó – van még, aki élvezi a Napot. Csak aztán meg ne bánják, – tette hozzá. – Persze, a katáng itt nő a kút közvetlen közelébe, így aztán könnyebben jut vízhez, mint a zöldségek…

    A vizet pedig egyre távolabbi ágyásokba kellett vinni, még inkább vigyázva, hogy ki ne loccsanjon, így amikor Körtemanó legközelebb felnézett a katángvirágokra, a szirmokat mintha sötétebb kéknek látta volna…

    – Bizonyosan az erős fény miatt – morfondírozott magában – hiszen az égbolt reggeli kék színe is megsötétedett és maga az égbolt is még magasabbnak tűnt, a Nap pedig, a Nap egyre jobban, egyre erősebben süt, más a fény ereje is – szögezte le a maga megnyugtatására.

    Hanem amikor Céklatündér néhány perc pihenőt engedélyezett maguknak, s hozott néhány szendvicsfalatot, amit a patisszon, szebb nevén a csillagtök hatalmas leveleinek árnyékában el is fogyasztottak, a nézelődő Körtemanó egyre biztosabb volt a dolgában: a katáng virága már nem olyan kék, mint amilyen kék reggel volt.

    Céklatündérnek persze nem mert szólni, mert hátha mégsem, meg hátha valami olyasmi van a dologban, amit néki is tudnia kellene, de nem jut eszébe, – vagyis nem szólt egy szót sem, de elhatározta, hogy most már figyelni fogja azt a különös virágot.

    Ez az elhatározás és a vele járó másirányú figyelem jótékonyan hatott a munkájára. Amíg Céklatündér meg-megállt kiegyenesíteni a derekát, vagy éppen feltámogatott egy nagyon bágyadt paradicsomlevelet, Körtemanó merítette a maga vödröcskéit, markolta a fülüket, vitte a folyton változó irány szerint és minden fordulóban biztosabb volt a dolgában: a katáng virágszirmai folyton változtatják a színüket! A hajnali világoskék nemhogy sötétkékké lett volna, de apránként finom lilás cirmok keveredtek bele, délidő környékén pedig teljesen fakó, szürkéslilás színű lett mindahány, sőt, egyik-másik lassú fonnyadásnak indult.

    Az egyik alsó virághoz oda is lépett, meg is érintette: bizony, a reggeli feszes égszínkék szirmok nemcsak fakó ibolyalilák voltak, de hervadtak is …

    – Igen, ők már befejezték a virágzást – jegyezte meg Céklatündér, aki meglátta Körtemanó mozdulatát.

   – Dehát csak ma reggel nyíltak, és olyan simák, szépek voltak, aztán elkezdtek megsötétedni, színt váltottak, s a végén meg is fonnyadtak, pedig még jó, ha dél van – mondta Körtemanó.

   Céklatündér letette a vödröcskéit és a kút árnyékába ült.

   – Más növények is vannak, amelyek csak egyetlen napra nyitnak virágot, pontosabban: egy- egy viráguk csak egy-egy napig nyílik. A nagy ligetszépe, amit pedig ismerhetnél, hiszen ott is él egy-két példány az alma-körte fasor között, este felpattanó sárga virágai egész éjjel nyitva vannak, de a reggeli napfény nyomán összecsukódnak, elhervadnak. Akkor meg ugye éppen ott a hajnalka, ami magasra futva minden reggel nyitja pompás tölcsérvirágait, hogy délfelé összecsukja őket…

    És az sem ritkaság, hogy a virágok színe megváltozik. A pirosvirágú borsó szirmai is liláskékké fakulnak, hasonlóképp a rokonának, a szegletes ledneknek a virágaihoz. Akár holnap azokat is megnézheted, mert a Kertész, szerencsénkre, sok régi és ma már alig megőrzött növény magját szerezte be és vet sáfrányos széklicét, bagolyborsót, lóbabot, még borágót, más néven uborkafüvet is.

    Egyébként annak is színváltó a virága, de a szirmai együtt maradnak, mint valami csillagkorona, s úgy hullanak le. Régebben a sütni-főzni szerető háziasszonyok cukorszirupba tették és azzal díszítettek különböző mézes süteményeket …

    De ne csak beszéljünk sütés-főzésről, hiszen délidő van; gyere, mert most igazán megérdemlünk mi is egy jó ebédet. –

    Az ebéd, pontosabban az ebédidő alatt, honnan, honnan se, gomolyfelhők úsztak elő, elfoglalták a fél eget; még a szél is feltámadt. Körtemanó és Céklatündér, s a kertben még sokan mások reménykedve nézték az eget, a felhőket: – Ó, ha egy kis eső lenne!…

    A felhők pedig, mintha meghallották volna, megkönyörültek a kerten, talán a távoli szántóföldeken is, és a délutánban megérkezett a várva-várt csendes eső. A levegő is felfrissült, a manók és a tündérek is, talán az emberek is, de a növények minden bizonnyal.

    Körtemanó ránevetett a boldogan mosolygó Céklatündérre.

   – Látod, ha ezt előre tudjuk, nem kellett volna annyit fáradni – de Céklatündér csak a fejét ingatta: – Abban igazad van, hogy a növényeket az eső ápolja igazán, de ne felejtsd el, addig is életben kell tartani őket!

Írta: Major Gábor István