……– Kezdetben a mélyutak is egyszerű ösvények, gyalog-, majd kocsiutak voltak, de mert szántóföldeket, kapálókat szeltek át, a puha földben esők után kimélyült a kocsinyom, s a dombról lefelé haladó részeken hamarosan kis patakok folytak a keréknyomban egy-egy szekérforgató zápor után… Az út két szélén egyre mélyebb lett a nyom, némelyik szekér alja már súrolta az út közepét; azután a megrakodott széna akadozott, ilyenkor lefaragtak a térdigérő árok pereméből. Omlott a fala magától is, mélyült, egyre mélyült; akik földjét átszelte, azok itt-ott feljáró lépcsőt kellett, hogy vágjanak a partfalba, az arrajárók pedig egyre közelebbről látták a kukoricák tövét, a fejük egymagasságba került a közte termő sütőtökkel, s egy idő után a borsót, babot szedő vagy a burgonyasorokat töltögető emberek csak találgatták a kilátszó kapa-kasza alapján: ki ballaghat a mélyúton?

……– Engem ugyan akkor sem vennének észre, ha ott billegnék az árokút peremén – tette hozzá a maga megállapítását Körtemanó a kéktollú Szajkó történetéhez. Ők ugyanis ismét csak a határt járták, míg a Kertész és Szőlőanyó a pince környékét igyekeztek régi fényébe visszahozni. Sorra vették a gyümölcsöskerteket, a folyóparti kaszálókat, a karótermő akácerdőt és a kéktollú Szajkó történeteihez hol a Kertész, hol Szőlőanyó fűzött még kiegészítést az esti tábortűznél. Körtemanó hallgatta-hallgatta a nem minden tanulság nélkül megőrzött történeteket, el-elgondolkodott és határozottan komolyodott az elmúlt napokban.

……– Lassan ki is érünk az Ebédlátó-hegy peremére – mondta a kéktollú Szajkó.

……– Milyen hegy? Mi az, hogy ebédlátó? Milyen ebédet lehet ott látni? Ki lát ott ebédet? – tette fel Körtemanó – szokása szerint egyszuszra – kérdéseit.

……– Erről a hegyről rá lehet látni majd az egész falura, de legalább is a falu felé vezető, illetve onnan erre jövő útra. Így aztán aki nagyon várta már a déli harangszót, hamar észrevehette, ha otthonról valaki elindult a határban dolgozóknak az ebéddel… Mert a földeken kijárt ám a főtt étel, ott holmi szelet kenyér ezzel-azzal nem volt elegendő a kapa forgatásához. Elég az hozzá, hogy aki itt dolgozott a hegyen, az meglátta az ebédet…

……Nagyon sok helyet éppen ilyen tapasztalatok alapján neveztek el az ottlakók. A Sovánka-dűlő földje semmi módon nem adott jó termést, pedig kísérleteztek a gazdák mindenfélével, sok-sok, talán száz- és százéveken át… És egyetlen tulajdonos sem adta el azt a vacak földet, de évről-évre próbálkoztak valamivel: hátha most sikerül, hátha éppen nekik sikerül! A Béres-hegy a falu legtávolabbi birtoka. Nem is volt sok kedve a gazdáknak odáig menni, küldték inkább a béreseket, vagy éppen ott adták ki számukra a termőrészt…

……Ami pedig számomra a legkedvesebb, az a faluból kelet felé kivezető út mellett a Hajnal-kút. Aki korán indult az Öreg-hegyre, vagy a Czudar-völgy felé és itt töltötte meg friss vízzel a korsóját, az a felhúzott vödör víz színén ott látta csillanni a kelő Nap sugarait és – ugye -, szinte a hajnalt merte a kútból…

……Közben a kéktollú Szajkó kisegítette Körtemanót a mélyút árkából és most mindketten ott álltak egy kaszáló szélén és valóban előttük-alattuk terült el a falu.

……– Nahát! – kiáltott fel Körtemanó – Szinte egyenként lehet látni, ki mit csinál! … Ott teregetnek, amott virágoskertet locsol valaki, itt alattunk fát vágnak, még a fejsze csattogása is idehallatszik, ott egészen messze is jól látni, hogy zsákokat rakodnak…  De különös! Aki itt ül, az szinte mindent lát, ami a faluban történik… és azért az is különös, hogy a falubeliek tudják, hogy bármikor láthatja őket valaki… Nem biztos, hogy örülnék, ha engem bármikor láthatnának.

……– Ugyan már! – kacagott fel a kéktollú Szajkó, ezúttal élethűen utánozva az emberi nevetést.  – Egyszerű ez: soha ne csinálj olyasmit, amit szégyellnél, ha meglátnának!

Írta: Major Gábor István