…..A kert békéjét motorzaj verte fel a ház felől, aztán hangos beszéd, kiabálás, zörgés és mindenféle meghatározhatatlan hangzavar. Elsőként a madarak húzódtak hátra, később a sün is feltűnt a szilvafák alatt és fújtatva dörmögött.

…..Szilva kisasszony megpróbálta kifaggatni a zajongás okáról, de nem lett okosabb; hiszen a sün maga sem tudhatta, hogy a ház bejáratának megnagyobbításához sódert szállító gépkocsi kezdte a lármát és az azóta is zúgó betonkeverő, no meg a zsaluzatot lecövekelő munkások is hozzátették a magukét.

…..Estére aztán szerencsésen elcsöndesedett minden és a kert örök kíváncsija, Körtemanó nyugodtan indulhatott felfedezőútjára. A lebetonozott tér, védve az esetleg éjszaka hulló esőtől, fóliával volt letakarva. A cementeszsákokat és a betonkeverő-gépet elvitték a munkások, egyedül a sóderhalom maradéka állt kis kupacba összekotorva.

…..Körtemanónak természetesen meg kellett próbálnia felmászni a kavicsok tetejére, de azok nagy zörgéssel szétcsúsztak a lába alatt és kis híján legurult a halom aljára. Így megúszta egy lehuppanással és ahogy ültében szétnézett, egy halványfehér, gömbölyű kavicson akadt meg a tekintete. Majd egy kicsivel odébb lapos, ovális és mégis sok rétegből álló másikat vett észre, zöldesszürkén, apró fekete szemcsékkel tele. Aztán a harmadikat, fakó meggypirosan, a felszíne egyenetlenül tele dudorokkal és mégis sima az egész… Körtemanó soha nem látott még ennyi követ együtt és soha nem is figyelte meg, hányféle szín és forma lapul egymás mellett egy közönséges kavicsdombon.

…..Előbb csak egyet-kettőt vett fel, nézegette őket, vissza is tette, aztán másokat vett fel, egy távolabbiért nekiindult a halom oldalának, majd mégiscsak visszamászott egy gömbölyded fekete kedvéért… s egyszerre csak tele volt a marka szebbnél szebb kavicsokkal.

…..Valami egészen újjal, szokatlannal és különlegessel találkozott, amikor válogatni kezdett a kövek között. Sok-sok mindenről hallotta, tudta és látta maga is, hogy szép. Szép a vastag hótakaró a körtefa ágain, szép a friss fű zöldje és szép a fészkére szálló madár esti dala, szép, nagyon szép az őszi lombok dús színpompája… De hogy a kavicsok!

…..Nem tudott betelni a válogatással. Talált szinte üvegesen átlátszót, sárgásbarnát, amiben egészen más anyagú, tojáshéj-színű darabkák voltak; jellegtelen fakó fehéret, ami megsérült-törött és a törésnél látszott, hogy belül apró, csillámló darabokból áll… Körülrakta magát a kincseivel és máris érezte, hogy menthetetlenül becsapja önmagát, ha azt hiszi, hogy mindent összeszedett. Ráadásul a felét sem tudná otthon elhelyezni…

…..– Nem viheted haza az egész dombot – szólalt meg valaki halkan és Körtemanó a rajtakapottak megrebbenő tekintetével kereste a Diómanót, – ráismert a hangjára.

…..Ott volt, ott ült és ott kellett, hogy üljön, már amikor idejött is, hiszen nem hallott semmiféle zajt, hacsak annyira el nem merült a válogatásban.

…..– Nem is akarom, csak… csak olyan szépek! – mondta. – Te tudtad, hogy hányféle kavics van? Nézd ezt a tökéletesen kerek sárgát, vagy nem is azt, inkább ezt a tiszta fehéret… – és a Körtemanó teljes lendülettel szórta Diómanó elé frissen szerzett kincseit.

…..Diómanó hosszasan hallgatta Körtemanó áradozását és bólogatott.

…..– Valóban szépeket válogattál – mondta. – Örülök, hogy ilyen fogékony vagy a Föld szavaira.

…..– A Föld szavai? A kavicsok a Föld szavai? – kérdezte elkerekülő szemmel Körtemanó.

…..– A kavicsok is. A rügyek is, a villámok fénye is, zápor után a tócsákon megcsillanó fény is…

…..– És mit mond egy marék kavics? És ha más kavicsokat veszek fel? – Körtemanóban meglódult a kíváncsiság.

…..– Mélyen alattunk – kezdte Diómanó – akkora a forróság, hogy ezek a kavicsok cseppekké olvadnának. Ami azt illeti, most is sok-sok kavics anyaga van olvadtan. Aztán egyszer csak valami nagy dolog történik, vulkán tör ki, láva ömlik a felszínre, esetleg az óceánok aljára és ott megszilárdul. Máskor egész hegyek emelkednek ki, vagy éppen ütköznek egymásnak.

…..– Én nem hallottam soha, hogy a hegyek összeütköztek volna – vágott közbe Körtemanó, az eleven nyughatatlanság mintaképe.

…..– Azokat az időket, amiről most mesélek, nem órákkal mérik ám – folytatta Diómanó. – És bármilyen nagyok a hegyek, nem maradnak meg örökké. Apró vízcseppek hullanak a repedésekbe, megfagynak és kitágítják a hasadékokat, növények gyökerei feszegetik tovább a réseket, szélvihar görgeti, lavina, jég töri-zúzza a sziklákat egyre apróbb darabokra…

…..Vannak igazi kőkemények, amelyek szinte mindent kibírnak, de vannak olyanok, amelyek megrepedeznek és a repedéseket más olvadt anyag tölti ki… Így lesznek többféle színűek és formájúak. Az emberek elnevezték az egyiket bazaltnak, a másikat gránitnak, a harmadikat andezitnek, százféle kvarcot tudnak felsorolni… Kutatják a szín okát, az összetevők tulajdonságait, keresik, hogy amit lelnek, mire tudják felhasználni…

…..Mi megelégedhetünk csak a gyönyörködéssel és megcsodáljuk, hogy a hegynyi sziklák apró, éles szilánkjaiból milyen tökéletes simaságot tud csiszolni a víz sodra. Mert ezek a kavicsok ezerszer és ezerszer egymáshoz ütődve egymást koptatják ilyen simára, miközben a víz viszi őket patakról-folyóra. Van, amelyik száz évet is üldögél néha, mielőtt egy lépésnyit továbbviszi az ár…

…..– De hát ez elképzelhetetlenül hosszú és nehéz idő… és a forróság… aztán a jég, a hó, végül az örökös sodródás, az ütközések… – Körtemanó elhűlve bámult a nyirkos tenyerében szorongatott kavicsokra.

…..– Hát, éppen erről mesélnek a Föld szavai – fejezte be Diómanó.

…..– És a forróság… meg a sodródás… nem fáj nekik? – tette fel utolsó kérdését Körtemanó.

…..– Nem – felelte mosolyogva Diómanó. – Nem fáj nekik, de… megtörténik velük.

Írta: Major Gábor István