…..Minden, ami van, sok apró részből áll. Az erdő sok-sok fából, a legkisebb ház is száz és száz téglából. A kert is ilyen. Vannak veteményes ágyások, szőlőlugas és hinta-homokozó. A gyümölcsösben nyírott gyep, a díszfák árnyat adó lombja alatt ácsolt asztalhoz kényelmes pad. És természetesen van még sok apró rész, de mind között legkülönösebb az a kis terület, amit a kertész csak Délvidéknek nevezett.

…..Az utca felől – bár messze volt – széles mogyorósövény takarta, délről ritka almafajták és fényes, babérlevelű cserjék sokasága védte. A harmadik oldalon kúszónövények tömege zárta el a külvilágtól: s a loncok, iszalagok versenyeztek a lilaakáccal és a trombitafolyandárral, hogy melyikük borít el virággal nagyobb területet. A legzordabb szél és a hideg elől pedig maga a kerti lak védte a különös és ritka növények megbújó szigetét.

…..A fal előtt, a visszavert napfény melegében sütkérezve, hatalmas fügelevelek között mézédes termések lapultak, időről-időre csemegéül a kertész gyermekeinek. A fügebokorral szemben a koratavasszal pompázó fásszárú bazsarózsa élt, egyre inkább az egyre növekvő törökmogyorófa koronája alatt. Egy kevéssel odébb rozmaringbokor és orvosi zsálya versengett: de mielőtt bármelyikük is rádőlt volna az évelő akantusz-tőre, a kertész mindig visszakurtította az erős ágakat. Zöldalma-fák méltó hátterében késő őszig folyton bontogatta kemény virágbimbóit a fényeslevelű gránátalma, feleselve a tavasztól-őszig kiültetett leanderek bódító illatú fehér és rózsaszín virágaival. Mire azokat felszedték, a bokor megtelt ezermagvú, hihetetlenül savanykás termésekkel.

…..A kis térség közepén kövek között nyílt és csukódott, virágzott és száradt el ki tudja hány s miféle krókusz, nárcisz, tulipán s megannyi rokonuk: íriszek, liliomok. Még a vadciklámen és az őszi kikerics is képviseltette magát néhány díszhagyma társaságában.

…..A fő helyeket – az augusztus végén nyíló pompás kékszakáll szerint teljesen érdemtelenül – a hordókból soha ki nem vett narancs- és citromfácskák kapták, részben az északi oldalon álló hársfa, részben a lugasnak nevelt igazi mazsolaszőlő vesszőinek védelmében. A terméseik, ha szépek is voltak, nem versenyezhettek az igazi déligyümölcsökkel, virágaik illata azért méltán versengett a mogyorók felől álló ligetszépe és datura illatával.

…..A ligetszépe inkább is arra volt büszke, hogy sötétedéskor nyíló virágai a kertész gyermekeinek szeme láttára pattannak ki, három-négy perc alatt. A datura hasonló büszkeséggel viselte kelyheit és gyakran mesélte, hogy virágai szolgáltak mintául távoli hegyekben lakó kőfaragó mestereknek csodás malachit-csiszolásaikhoz. A már-már jellegtelenül szürkés levelű zsályabokor hosszú történeteket mesélt régi idők pusztító járványairól és arról, hogy a főúri füstölőserpenyőkbe való száraz leveleiért annyi ezüstöt adtak, amennyit a levelek nyomtak a mérlegen… A vérehulló fecskefű lakk- és gyantaillatú műhelyekről tudott, ahol a gyöktörzséből csorduló nedvvel festettek meg szép hangú hegedűket, a ruta pedig nem kevesebbet állított, mint, hogy leveleiről mintázták meg a francia kártya egyik szimbólumát.

…..És tele volt történetekkel a sáfrány, a rozmaring, a kakukkfű és mind, a többiek…

…..Talán ezekért a történetekért is járt olyan szívesen ide Diómanó, a kert legöregebb lakója, Hátát a Naptól meleg sziklaköveknek vetve hallgatta a történeteket és néha maga is szolgált hasonlókkal. Máskor csak ült és nézte a parányi medencében az egy napig virágzó tavirózsa gyönyörűséges virágát és csak bólintott magamagának, amikor a késődélután arany fényében a szirmok előbb összecsukódtak, aztán leváltak a kis magkezdemény mellől.

…..Az örök kíváncsi Körtemanó nem egyszer megleste itt is, de sokáig nem merte szóba hozni a maga gondolatait.

…..Aztán egy hűvös őszi napon, amikor a borbolyák levele is már vérvörösre váltott és a berkenye leveleit szél hordta messzire, csak összeszedte bátorságát és kezében a páfrányfenyő tulipánalakú leveleit szorongatva megkérdezte Diómanót:

…..– Mondd, igaz, hogy ha el is korhadnak a földben, jövőre ezek a levelek visszakerülnek a fára?

– Nem – válaszolta Diómanó – illetve nem így igaz. Ezek a levelek soha nem kerülhetnek vissza, de ha elkorhadnak a földben, a tápanyagukat felszívják a fa gyökerei és új, de más levelet hajt belőlük.

…..És mi sem kerülünk vissza – szőtte tovább a gondolatait a ki nem mondott kérdésre is válaszolva – de ha jól végeztük a munkánkat, lesz majd, aki a helyünkre áll és folytatja.

Írta: Major Gábor István