…..– Kérek még egy kis almát – tolta Céklatündér elé a tányérkáját Körtemanó. Az almaszósz valóban finom volt. Céklatündér, mint minden jó háziasszony, tudta, hogy a különböző fajtájú almák együtt adnak igazán kitűnő ízt. A vékonyra reszelt almaszálakat nem főzte teljesen péppé és a tejszínes habarás is olyan sima volt, ahogy az illő egy nyáresti csemegéhez…

…..Igazi meleg nyári nap volt mögöttük. Céklatündéren meg is látszott a fáradtság, hiszen egész napját azzal töltötte, hogy gyűszűnyi vizekkel frissítette a hol itt, hol ott lankadó palántákat. Körtemanóba több energia szorult, bár azt megjegyezte, hogy ő maga is nehezen tűrte a fülledt árnyékot a málnalevelek alatt.

…..– Mert ott ültem egész nap – magyarázta – és szinte meg sem mozdultam, nehogy elriasszam azt az ostoba hangyát!

…..– Milyen hangyát? – kérdezte Céklatündér, miközben egy puha cipószeletet vágott le és tett a Körtemanó almaszószos tányérkája mellé.

…..– Te nem is figyelsz rám! – méltatlankodott Körtemanó. – Erről mesélek már percek óta…

…..– Igen, igen, csak elkalandoztam. Tudod – mondta Céklatündér, – elfáradtam a vízhordásban. No, hogy is volt azzal a hangyával?

…..– Láttam a világ legostobább hangyáját – könyökölt az asztalra Körtemanó és élvezettel ecsetelte tovább. – Képzeld, egy egész napot végiggürcölt és semmit nem végzett.

…..Találhatott valahol egy málnaszemről lemorzsolódott részt, tudod, olyan kis része, mint egy bíborpiros üveggyöngy, na szóval azt cipelte, ki tudja honnan, de aztán elakadt egy hatalmas fűcsomóban, mert éppen azon akarta átcipelni, hát persze, hogy nem sikerült neki. Nem mondom, volt kitartása, mert ahányszor elakadt, lecsúszott, vagy elejtette, újra- és újra visszamászott, felvette és megpróbálta átcipelni a szoros fűcsonkok között, de hát az lehetetlen volt, aztán meg föl akarta vinni a szálfüveken, persze, hogy visszacsúszott onnan is. Egyszer olyan mélyen beesett a fűszálak közé, hogy csak hátrálva tudta kicipelni a málnáját, de akkor meg mindig nekiütközött mindennek, el is ejtette. Máskor meg oldalra borult, eldőlt, magához ölelve a cipelnivalóját.

…..Egyébként a fűcsomó túloldalán ott rohangált számtalan másik hangya, de oda nem ment volna hozzájuk, hanem százszor is nekiindult, hát én már rég otthagytam volna, ahol van, ez meg csak kínlódott, kínlódott… Na a vége az lett, hogy nekiindult egy fűszálon felfelé, az pedig meghajolt, a hangya lecsúszott, a málnadarabka pedig rápottyant egy tövises mácsonyára, pont a hegyére, rászúródott, kifolyt a leve, a hangya nem tudott fölmászni, meg se kóstolta, elindult másfelé és eltűnt.

…..Céklatündér csendesen hallgatta és csak nézte Körtemanót, aki a beszámoló alatt eltüntette a cipószeletet és az újabb tányér almaszószt is.

…..– És Te ezt nézted álló napon keresztül? – kérdezte végül. – És a hangya igyekezetét, szorgalmát Te tartod ostobaságnak?

…..Körtemanó hallgatott, hallgatott, de az arca lassan éppen olyan bíborszínű lett, mint az a pici málnadarabka lehetett…

Írta: Major Gábor István