Cserépdarabkák (vidéki történet 6.)

…..A Kertész – és természetesen Szőlőanyó – kitartó munkája nyomán a szőlő kezdett úgy kinézni, ahogyan egy gondozott szőlőskertnek kell is. Itt-ott hiányzott persze egy-egy tőke, s olyan is volt, amiről nem lehetett biztosan tudni, hogy megéri-e a következő tavaszt, de a legtöbbjük termést ígért már erre az évre, s szinte rajtuk is látszott a bizakodás, ahogyan ott álldogáltak a sok friss karó mellett.

…..A szélső vágó, – ami egy akkora terület, amekkorát egy munkás egyhuzamban meg tud kapálni, vagy permetezni, esetleg kötözni – szóval a szélső vágó mellett volt még egy jó három méteres szélességű sáv, ahol csak a gaz nőtt magasra, meg néhány erőszakosan terjedő bodza. A Kertész úgy döntött, nemcsak lekaszálja, hanem fel is ássa azt a sávot, egészen a mezsgyehatárt képező bokorsorig. A kökény-, galagonya-, és szúrós borbolyabokrokat csak erősen visszakurtította, mert tudta jól, hogy számtalan hasznos madár épített ott fészket, s lel védelmet a ragadozók elől.

…..Márpedig az ökörszem, a rozsdafarkú, a sok-sok cinke, s a tövisszúró gébics csak hadd éljen békében… – Ahogy a gyermeknek kell egy kis maszat – szokta mondogatni, – úgy kell a kertbe is egy kis tér, ahol szabadon nőhetnek az ágak, a füvek, de akár a bogáncs is. Ott megbújik a sün, de ott rejtőzik az énekesposzáta, a vörösbegy, de a lepkék is szívesebben rakják petéiket a vad növények leveleire, mint bármely permetezett gyümölcsfára…

…..Az ásás lassan indult és nehezen haladt. És ez fordítva is igaz volt, mert nehezen indult és nagyon lassan haladt. De hát az első két ásósornyi földet előbb félre kellett hordani, hogy aztán a következő sorok földjét igazán jól át lehessen forgatni és kiszedni belőle minden apró gyökérdarabot, nehogy a szívósabb gyomok még inkább szaporodjanak, mintsem fogynának… A tarack, a fojtogató szulák, a pitypang, s jónéhány társuk ugyanis minden kis gyökérdarabból külön tövet hajt; ezért is van, hogy aki kevés ismerettel fog kerti munkához, gyakran saját magának okoz kárt. Az elhullott gyommagvakat úgysem lehet kiszedni már a földből, azok még évekig kicsíráznak majd, azokat egyedül a kapa irtja jól…

…..Szőlőgyökérre, öreg, földbefordult tőkére a Kertész sehol sem akadt, így aztán amikor megállt pihenni, a mellételepedő Szőlőanyónak adott igazat: – Valószínűleg tényleg veteményezésre használták ezt a területet. Ahogy a hegyen jöttünk felfelé, magam is láttam, hogy némelyik szőlőben igen szép petrezselyem, pasztinák és sárgarépa-sorok zöldelltek, de paprika- és paradicsomtöveket is láttam szép számmal. Az egyik kordonos lugas alatt éppenishogy burgonya díszelgett, szépen felbakhátazva. Errefelé még feltöltik a burgonyatöveket körbe földdel, mert így nagyobb, több termést ad.

…..És természetesen hagymát is vetnek-duggatnak bőven, hiszen csak könnyebb ételt főzni a présházban, ha kéznél van a friss hozzávaló… Talán jövőre már mi is tudunk veteményezni; no, de ahhoz folytatni kell az ásást – állt fel a Kertész.

…..Jócskán bennjártak a délutánban, amikor Körtemanó megérkezett, elválaszthatatlanná lett társával, a kéktollú Szajkóval. Messze járhattak, mert Körtemanó egyből a vizeskorsót vette célba, a kéktollú Szajkó pedig az esővizet gyűjtő hordóból szolgálta ki magát…

…..– No, egy jó pohárral nekem sem fog megártani – indult a korsó felé a Kertész is. Ivott, aztán, ha már ott állt a kinti asztal mellett, kiszedett a zsebéből néhány darab valamit, és lerakta a terítőre.

…..– Szóval ezeket szedegetted közben? – kérdezte Szőlőanyó. – El nem tudtam találni, hogy néha-néha mit szedsz fel, amit nem dobsz a gyökérkupacra, hanem zsebre rakod… –

…..– Nem titok itt semmi – mosolygott a Kertész, aki észrevette, hogy Körtemanó fáradtsága máris tovaszállt, ahogy valami érdekes került elő, ahogy kíváncsiskodni lehetett.

…..– Mi az, amit felszedtél és nem dobtál el? Miért nem dobtad el, amit felszedtél? És miért kellett volna eldobni, azt a nem tudom mit, amit felszedtél? – özönlöttek Körtemanó kérdései.

…..– Semmi különös dolog, csak néhány régi cserépdarab került elő ásás közben, nem igazán fontos, nem is olyan értékes… Mégis, nem tudtam megállni, hogy fel ne vegyem, össze ne szedjem őket… – mondta elmélázva a Kertész.

…..– Nézzétek csak – mondta kézbe fogva egy pár centis görbe cserépdarabot, ami talán füle lehetett valamilyen kisebb edénynek. – Talán tényleg bögre füle volt, de én inkább nézem szilke-fedő fülének azok voltak ilyen kicsik, hiszen két kis fedőt kellett csak megtartaniuk.

…..– Gondolod, hogy régen ide a szőlőbe is két fogást hoztak, mint az aratóknak? – kérdezte Szőlőanyó.

…..– Talán igen, talán nem – válaszolta a Kertész. – Azt pontosan meg nem tudhatjuk, de valamikor ez a szőlő jóval nagyobb volt ám, s mi van, ha a szilkék még a présház és a pince építésekor törtek össze? És összetörhettek aratáskor is, hiszen a sövényen túl mindig szántóföldek voltak.

…..– Valószínű, nagyon valószínű, amit mondasz – kezdte Szőlőanyó, de Körtemanó közbevágott: – Már ne is haragudjatok, de hol egy szilkét emlegettek, hol szilkékről beszéltek, és egyáltalán, milyen volt az a szilke? –

…..– Ikerfazéknak is mondták más vidéken, mert két, alul hasasabb, fönn nem túl szűkszájú edényről van szó, amelyeket összeillesztettek, némely fazekasok össze is nyomták, kevés agyaggal összefogatták őket. Közös, nagy fülük volt, de közös, kettős fedelüket csak aprócska fül fogta össze. A határban dolgozóknak ilyenekben hordták ki a főtt ételt, elsősorban a leveseket, no meg a főzeléket. Azért voltak elég magasak, hogy könnyen ki ne löttyenjen az étel, szélesszájúak pedig azért, hogy aztán ne is legyen nehéz kikanalazni azt.

…..De törhetett itt össze tál, vagy tányér is, mert ez a darabka alighanem tányér széle volt, oda festettek hajdan ilyen szép virágmotívumot…  Ezeket a kívül-belül mázatlan darabokat egy helyen találtam; alighanem a mi aratókorsónk dédöregapját tisztelhetjük benne. A vizeskorsókat mindig mázatlanul hagyták, legfeljebb a nyaka körül volt rajta máz, vagy nagy ritkán a fülén, ugyanis a cserépfalon át lassan párolgó víz sokáig hűvös maradt, míg a mázas edényben napfényre tett víz erősen megmelegedett.

…..– Bezzeg butykos darabját nem fogod találni, arra jobban vigyáztak mindennél… – nevetett Szőlőanyó, s megelőzve Körtemanó kérdését, hozzáfűzte a magyarázatot is: – A butykosban pálinkát tartottak, s akár szögletes, akár hengeres volt az alapforma, mindig lapították egy kicsit, hogy könnyen lehessen zsebre tenni. A szája meg egészen kicsi, szűk volt, nehogy valaki túl nagyot nyeljen egy kortyra… és természetesen, jól be volt dugaszolva is!

…..– Pedig egy igazi régi-régi lábast szívesen találnék – mondta a Kertész, s Körtemanóhoz fordulva így folytatta:

…..– Tudod, a lábos az pontosabban lábas, merthogy eredetileg lábakon állt, többnyire három lábon, ezért nevezték lábasnak… Éghetett alatta a tűz, vagy csak beleállították az izzó parázsba, és hengeres nyéllel lehetett megfogni, odébb tenni.

…..– Hogyan lehet egy darabka cserépről ennyit is tudni? – kérdezte Körtemanó.

…..– Ó, ha valaki komolyan veszi, sokkal, de sokkal többet tudhat mindezekről. Nagyon változatos alakú mázas és mázatlan cserépedényeket készítettek a régi fazekasok, és más-más vidéken még más- és másféleképp is hívták azokat. Egyes vidékeken a színes, tarka cserép volt a divat, más vidékeken inkább az egyszínűeket kedvelték… A mintákat általában kézzel festették fel, de egyes helyeken a vastagon ráöntött festéket a korong mozgatásával csíkos, hullámzó díszítéssé alakították. Ahol jó volt az agyag és ügyesek a fazekasok, onnan messzi vidékre elvitték a kereskedők a jellegzetes portékát. Így aztán a törött cserépdarabok sokat tudnak mesélni a régi időkről, persze csak annak, aki érti a szavukat – fejezte be a Kertész az eszmefuttatást

…..– Hanem én már biztosan nem ások többet ma…  – tette hozzá derekát tapogatva.

Írta: Major Gábor István