– Szőlőanyó! Szőlőanyó!

…..A Kertész a lugast járta és szinte minden levél alá benézett. – Kukucs, itt vagyok – mosolygott le rá a kerekarcú Szőlőanyóka egy zsendülő fürt tetejéről. – Ez lesz az első érett fürt! Örülnek majd a gyermekek… De mond csak, miért kerestél? Pöndörödik valahol a levél, vagy lisztharmatos lett az új hajtás?

…..– Nem, nem. Nincs baj, munka van! Illetve lesz. Sok és nehéz.

…..Messze vidéken áll egy százesztendős pince, százesztendősek a szőlőtőkék is… A régi Gazda már nem bír velük, holnaptól rájuk is mi viselünk gondot. Elvinnélek magammal, számítok a segítségedre! Reggel indulunk!

…..– Hát persze, hogy megyek – mondta Szőlőanyó. – Ilyen feladat százévenként, ha akad egy száz évet is megért Szőlőanyónak – játszott a szavakkal. – Indulok csomagolni, csak itthon ne felejtsek valami fontosat!

…..A közeli fáról a fűbe pottyant valami és a következő pillanatban Körtemanó toppant lélekszakadva a Kertész elé:

…..– Engem is vigyél magaddal – követelőzött. – Én is látni akarom a százéves pincét!

…..A Kertész elnevette magát: – Jól tudod, ha rád van szükségem, téged hívlak. Ott meg, igazán nem tudom, mihez fognál… Nemhogy a szőlők közt, de még a környéken sincs egyetlen körtefa sem!

…..– Jó nekem akármilyen fa, csak fel lehessen rá mászni – fakadt ki Körtemanó.

…..– Az akác is, minden tüskéjével? – kérdezte nevetve a Kertész, visszaemlékezve Körtemanó egy korábbi kínos kalandjára.

…..– Majd vigyázok, csak vigyél magaddal – vágta rá Körtemanó.

…..– Rendben – egyezett bele a Kertész. – Előre mondom: hosszú lesz az út! Ha időben felkelsz, velünk jöhetsz. De nem szaladgálunk utánad! – tette még hozzá, csakhogy ezt Körtemanó már nem hallotta, boldogan igyekezett kedvenc fája felé. Elbúcsúzott minden körtefájától és minden útjába kerülőnek eldicsekedett, micsoda utazásra indul!

…..Az indulást aztán kis híján lekéste. Késő éjszakáig izgatottan forgolódott az ágyában s csak éjfél után aludt el, de akkor mélyen. Az énekesrigó, akit Szőlőanyó küldött érte, annyit kopogott, hogy egy harkálynak is becsületére vált volna… Akkor aztán felpattant, néhány keze ügyébe eső dolgot behajított a hátizsákjába és szaladt Kertészhez: – Itt vagyok! Kész vagyok!

…..Az utazás tényleg hosszú volt és Körtemanó számára végtelenül unalmas. A Kertész órák hosszat nézte a változó tájat, néha írt valamit a füzetébe, Szőlőanyó pedig két vaskos könyvet forgatott, se látott, se hallott közben. Körtemanó, aki a kosárból nézelődött, unta a folyton változó tájat, unta a hallgatást, unta a többi utas zajongását, előre unta az egészet, – de már késő volt.

…..Jócskán benne jártak már a délutánban, amikor a vonat zakatolását egy busz zötykölődésére cserélték.

…..– Közeledünk – mondta a Kertész.

…..– Közeledünk, közeledünk – zsémbelt Körtemanó – reggel óta közeledünk, nem?

…..A máskor szelíd Szőlőanyóka olyan pillantást vetett rá, hogy Körtemanóban bennakadt a szó…

…..Dombok között kanyargott az út, kétoldalt akácfák álltak, köztük bokrok nőttek: galagonyák, bodzák, kökények. A busz egy falu közepén állt meg. Virágos előkertek, régi és új házak, a házak mögött tarka gyümölcsöskertek. Körtemanó kezdett felvidulni: – Hová megyünk? – kérdezte körbemutatva.

…..– Fel az Öreghegyre – válaszolta a Kertész, azzal nekiindult egy görbe kis utcának, ami poros kocsiútban folytatódott, s végül alig taposott gyalogösvényre váltott.

…..Körtemanó életében nem talált még utat ilyen hosszúnak, ilyen fárasztónak, ilyen meredeknek, csalános-gazosnak. Hangoskodni sem volt már ereje, csak magában fogadkozott: egyszer lehessen otthon, soha többé nem akar utazni…

…..A Kertész megállt az utolsó présháznál: – Ez volna az – és ő is körbemutatott.

…..A présház fehér oromzata, kopott zöld ajtaja a hatalmas kulcslyukkal dacolni látszott környezetével. Szerteszét galagonyákra és bodzákra futott a vadszőlő, hosszú hajtásaik visszacsüngtek a földig. Aprószemű szilvacsihatagok álltak körül egy kiszáradt öreg törzset, s tőkék között csorbóka, paréj nőtt nagyra.

…..Szőlőanyó a tőkék felé indult.

…..A Kertész közben ajtót nyitott, aztán ablakot, kirakta csomagjait is, mire visszatért. Szőlőanyó az eresz alá tett asztalra mászott és nekidőlt a vászonkendőbe burkolt kenyérnek. Szó nélkül ült egy darabig és a Kertész rövid kérdésére is csak sokára adott megfontolt választ: – Hát, …tényleg százéves.

…..Azután, szót-szóhoz fűzve, beszélgetésbe kezdtek, de Körtemanó ebből már egy kukkot sem értett. Döntés és bujtás, oltás, vadalás, sebviasz, raffia, – esti mesének halálosan fárasztó és Körtemanó halálosan fáradt volt. A pincét hidegnek érezte és nyirkosnak, az elvadult környék riasztotta. Fát tényleg csak akácot látott… Állt ugyan feljebb egy vadcseresznyefa, de iszalagok és komlóindák lógtak le az alsó ágairól… Ezt a helyet nem neki találták ki, szögezte le magában, két ásítás közt.

…..Szőlőanyóka és a Kertész csendes somolygással figyelték, végül a kertész egy füleszakadt vesszőkosárba vászondarabot terített és jóéjszakát kívánt neki. Körtemanó egészen más hangulatban bújt az ágyba, mint előző este. Kierőszakoskodta az utat, s most itt van, rajta a sor, hogy feltalálja magát.

…..Félálomban volt már, mire sikerült megfogalmaznia helyzetét és tennivalóját: aki olyan fára mászik, aminek nincs érett gyümölcse, elégedjen meg a kilátással.

Írta: Major Gábor István