Nyiií – krakk, nyiiiíí – krakk…
…..Körtemanó nyugtalanul forgolódott a fekhelyén. A szél az esti órákban támadt fel, s azóta ezer különböző módon zúgatta a fák lombját. Süvített a kémény mellett, zörgette a pinceajtót-ablakot, megrázta a tetőre kapaszkodó vadszőlő indáit. A legrosszabb pedig ez a furcsa, nyikorgó zaj volt: nyiííí – krakk, nyííí – krakkk… Körtemanó felkelt és kimerészkedett az előtérbe, de csak a hajladozó ágakat látta. A levelek sötét foltokká olvadtak össze és a szélsodorta, foszlott szélű felhők között fel-feltűnő csillagok sem adtak elég világosságot.
…..Egy kisebb fuvallat körbetáncolta Körtemanót és nem suhant el, hanem ott forgolódott továbbra is a zsályabokrok között.
…..– Ki az? – suttogta Körtemanó – te vagy az, Szellő?
…..– Én egy Fuvallat vagyok ebből a Szélből és itt születtem a folyó melletti réten – hangzott a zsályabokrok közül. – De Te ki vagy? Nem láttalak még erre!
…..– Én a Körtemanó vagyok és messziről utaztam ide a Kertésszel. De mondd csak, mi ez a zaj? – mutatott bizonytalanul az ösvény melletti sötétségbe.
…..– Ó, csak a testvéreim játszanak – legyintett a Fuvallat és közelebb libbent. – Van arra két rombadőlt présház, hű, milyen jókat lehet ott játszani! A cserepeket idősebb testvéreim rég lehordták már, s a gerendák is sorra elkorhadtak. Ott állnak össze-vissza és ott lehet csak tekeregni-forgolódni köztük igazán, no meg felkavarni a sok száraz levelet, ágat, ami az öreg szilfáról hullott a falak közé… Az ám! Ahol azelőtt az emberek táncoltak, most mi táncolunk!
…..– Ilyenek voltak, mint ez a pince? – kérdezte Körtemanó halkan, és bizonytalanul intett maga mögé.
…..– Dehogyis, sokkal nagyobbak! Mesélik, hogy két szomszédos család művelte ott valamikor a szőlőket, ők építették a présházakat, vágatták a löszfal mélyébe a pincéket. Ha az egyik tűzhelyet rakatott, kéményt emeltetett a másik is, ha az egyik rácsot tett az ablakra, hát vaspántos zár került a szomszédos pince vaskos tölgyfaajtajára… Dolgoztak sokat, dolgoztak éjjel-nappal, gyarapodtak is szépen mind a ketten. Ami megkülönböztette őket, az az ajtó volt…
…..Az egyik présház ajtaja csukva-zárva volt még akkor is, ha az egész család künn dolgozott. Enni-inni mindig beültek az örökké befüggönyözött szobácskába, az úton járók sohasem tudták, odaköszönjenek-e valakinek.
…..A másik pince előtt széles eresz alatt tavasztól késő őszig kinn állt a durván ácsolt kispad és asztal, s bárki is szorgoskodott a szőlő körül, mindig ki volt készítve a cserépkorsó legalább két pohárral, hívogatva az arra haladókat. Még a kétszárnyú pinceajtó is kétfelé volt nyitva, ha a gazda a pince mélyén tett-vett a hordók ügyében, hadd lássa meg az arra vetődőt. Egy-két szóra, egy pohár borra gyakran és szívesen meg is álltak ott a szőlőhegyet járók. Estefelé aztán maga a gazda is odaült a kapásaival és ha szépen haladtak aznap, még nótázni is kedvük támadt..
…..Csakhát, mindez már régen történt. A pincék itt-ott beomlottak, a présházak romba dőltek. Ez a zaj, amit hallasz, nem más, mint egy árva oromfalon a padlásablak fatáblája. Elrozsdállt a fügefalevelet-mintázó dísz, csak a vaskos pánt tartja még, nyílik-csukódik, ahogy egy-egy testvérem ki-be szalad rajta…
…..– Szomorú történet – mondta Körtemanó.
…..– Az lehet – hagyta rá a Fuvallat. – Az utódok elköltöztek a faluból és hát láthatod: az utak sem arra futnak, mint régen.
…..– Mégis szomorú, hogy amit vidáman és jószívvel teremtettek, ugyanúgy rombadől, mint amit zsugorogva, irigységből emeltek…
…..– Emberszerű gondolkodás – fújt egyet a lassan csendesülő Szél. – Amúgy pedig – tette hozzá – a jószívű gazdára máig hálával emlékeznek a szőlőhegyet járók.
Írta: Major Gábor István