…..Hosszan, melegen sütött a Nap, de a völgyek mélyén, ágas-bogas és tüskés bokrok alján csak nem tudta felszárítani az éjszakák nyirkosságát. Október közepe volt már, s a hulló levelek nedvesen pihentek a fák alatt, nem zörögtek.

…..Körtemanó jóleső fáradtsággal húzódott a pattogó tűz mellé. Egész délután a fosztott kukoricaleveleket válogatta, hogy a hordók dugója köré mindig frisset lehessen tekerni. A kukoricacsuhé zár is, szellőzik is és megőrzi a bor ízét-zamatát, jó erejét. Ezt Szőlőanyó magyarázta el neki, bár meg kell vallani, Körtemanót az édes szőlőszemek jobban érdekelték. Elsősorban az illatos sárgásfehér, de a hosszúkás kékesfekete és az áttetszően rózsaszín is ízlett neki. Utóbb aztán persze rá sem tudott nézni a kiterített ponyván gyűlő válogatott fürtökre… Mikor a Kertész a koradélutáni órákban tüzet gyújtott a vacsora alá, Körtemanó megnyugvással gondolt a gulyás sós-fűszeres levében fővő burgonyaszeletekre.

…..A lángok azóta lelohadtak, s az elfagyott öreg tőkék göcsörtös darabjai, a repedt, korhadt, törött akáckarók parázzsá váltan hunyorogtak. A Kertész és két társa, Szőlőanyó és Körtemanó hosszan, csendben nézték az izzó zsarátnokot, aminek társai benn pattogtak a présház vaskályhájában, a szoba éjszakai melegét ígérve. A diófáról elnehezült levelek neszeztek alá, a pincefal tövében kitartóan pirregett egy tücsök.

…..A tűz szélén egy parázsló ág most roppant össze, és a csonkok végén apró lángnyelvek lobbantak fel újra, sárgán, vörösen, kékesen villódzva…

…..– Mint egy varázslat! – suttogta Körtemanó. – Megigéz, elbűvöl. Csodálatos!

…..– Igen – mondta a Kertész – a tűz, a táncoló lángok vagy éppen a különös ábrákat rajzoló izzó parázs csodálatos látvány. Ősidők óta mindig vannak, akik tüzet raknak és körülülik. Nézik a lobogó lángokat, a sisteregve pattogó ágakat… És mi mindenből lehet tüzet rakni! És mi minden éghet!

…..Nagyapám mindig azt mondta: tűznek, víznek előre kell köszönni, és mennyire igaza volt! Éghet a fű, éghet a szalma, de a nagy láng inkább csak veszélyforrás, mint békés meleg. A gabonatáblák felégetett tarlója csöppet sem szép, a bokrokkal teli száraz rét tüze pedig maga a pusztulás. A kemencékben elégett a nád, a kukoricaszár és hevében kisült a kenyér, de a nádtetők lobogása életek munkáját tette tönkre… És nincs borzasztóbb, mint amikor egy erdő ég… Százéves fák válnak a tűz martalékává, menekülő állatok…

…..De aki gonddal rak tüzet és vigyáz rá, azt a tűz hűségesen szolgálja. Nemcsak a kenyeret lehet megsütni benne-rajta, de kiég a cserépedény, a tégla, megfő a sokféle étel és fény lesz és meleg…

…..Tüzet sem tud rakni ám mindenki. Aki csak összehányja a gyújtóst, az ágakat, aki a gyenge parázsra vizes hasábokat vet, kínlódik és kínlódik vele a tűz is. Tudni kell rácsot rakni az ujjnyi ágakból, hogy járjon közöttük a szél, tudni kell kúpos máglyába feltámogatni a vastagabbakat, hogy biztosan lángra kapjanak. Támfát kell a közepére ásni, hogy a máglya el ne dőljön valamerre is, és soha nem szabad túl sokat felhalmozni rá egyszerre… Bizony, a tűzrakás is tudomány. És mennyire az volt, mikor még a szikrát is a tűzrakónak kellett kicsiholni! A mai tűzrakók már csak régi mesékből ismerik a kovát és az acélt, s kevesen tudnának addig dörzsölni két fadarabot, míg az lángra lobbanna…

…..Persze, jól van ez így, hiszen senki sem kívánja vissza a régi fáradságokat. Csak éppen nem volna szabad olyan hamar felejteni…

…..És bizony jó tűzhöz jó fa kell. Száraz, s lehetőleg kemény fa. Felvágva, hasogatva, ahogyan illik. Tölgy, akác, gyertyán, bükk, ami van. A fenyő csak gyújtósnak jó, mert a füstje a gyantától keserű, sütni-főzni vele szabad tűzön nem szabad…

…..Bezzeg a szőlővenyige füstje! A jó szüreti pörköltek csak nyernek vele! A szőlő vesszője, tőkéje, ha már elhalt, nem is jó másra. Nem lehet belőle faragni semmit, fonata sem tart még egy évig sem. A szőlő azért van, hogy teremjen, amit pedig le kell metszeni, az hadd égjen…

…..Mennyi fáradtság pihent meg már a tűz mellett! Mennyi fázás és félelem oldódott a lángok közelében! Milyen gondolatok fonódhattak az illanó füst közé és hány mese született a vibráló fények és árnyak között!

….. – Mese? – nézett föl Szőlőanyó. – Valóban mesék lennének? A tűz történetei igaz történetek. Épp annyi bennük a fény, mint az árnyék… Legfeljebb még nem történtek meg…

…..Körtemanó szívesen hallgatott volna akár a Kertésztől, akár Szőlőanyótól egy még meg nem történt igaz történetet, de a szeme majd leragadt. A Kertész felállt, Szőlőanyó is véle, így hát elvackolta magát a sárguló szőttes alatt és a kályha duruzsolását sem hallgatta sokáig. Elaludt, és fényből és árnyékból, lánglibegésből és tűzropogásból, hulló levelek neszéből szőtt álmot látott.

…..Másnap különös érzéssel ébredt és soha többé nem hiányzott neki az az egy el nem hangzott mese, mert később is, máskor is, ha a tűzhelyen fel-felparázslott néhány apró körtefa-kéreg, képzeletében sorra felbukkantak a tűz igaz történetei…

Írta: Major Gábor István