…..A harangvirágok ideje volt. Száz és száz lila kis harang köszöntötte reggelenként a kelő Napot, és Körtemanó, aki nem tudott betelni a látvánnyal, széttárt karokkal állt a nyírfa alatt: – Ugye, milyen gyönyörű?! A harangvirágok a legszebbek a világon!
…..Diómanó, akihez ezek a lelkesült szavak szóltak, mosolygott. – Emlékszel még, mit mondtál, amikor a fehér- és lilavirágú orgonabokrok alján kinyíltak a gyöngyvirágok? És ugye nem felejtetted az alig elolvadt hókupacok alól bújó hóvirágokat a mohos kövek előtt, a borostyán haragoszöld levelei között? A kövirózsák mellett a szürke gránit körül előtörő lila, fehér és cirmos krókuszokat? Emlékszel a nárciszokra? A sárga és fehér vízililiomokra? A többiekre?
…..Körtemanó tétovázott: – Igen, valóban … egymás után nyíltak a legszebb virágok… és a körtevirágokat oda nem adnám semmiért! A virágzó gyümölcsfákat nem is soroltad. –
Elmélázott.
…..Diómanó letelepedett egy göcsörtös, kiszáradt szőlőtőkére, amit a Kertész még a pincétől hurcolt hazáig, a vonaton utazók nem kis megrökönyödésére.
…..– No, azért el ne szontyolodj! A manót is elkapja olykor a hév és a lelkesedés bizony túlzásokra ragadhat. Ez természetes. Nekem is a dióbarka a legkedvesebb, no meg a bibecsápjaikat nyújtogató termős virágok, amit sokan fel sem ismernek. De, hogy a leggyönyörűbb lenne, hát, nem hiszem. Aki búzát vet, az a kalászoknak örül…
…..Hajlamosak vagyunk összekeverni a szépet, a hasznosat és a valami okból kedveset. A hóvirág, vagy a csillagszirmú nárcisz azért is kedves, mert a tavasz jöttét jelzi. A bodza fehér ernyői és a hárs mézes illata téli esték és reggelek teáit is rejtik. A pipacs vörös sziromfelhői a legtöbb esetben csak gyomoknak számítanak, a bogáncs szigorú geometriája pedig igen keveseket gyönyörködtet. A százféle füvek virágzását is legfeljebb az figyeli, aki allergiás a virágporukra …
…..Pedig milyen szép, amikor a csenkeszek és a csomós ebír verseng a vadzabbal, melyikük nevel dúsabb fűcsomót, magasabb virágszárat – mégis, ki tesz ma néhány szál perjét vázába?
…..Egy manóélet is kevés volna végigcsodálni környezetünk minden virágát, felfedezni a sok különleges formát, változó színeket, sohasem figyelt illatokat! De mi is elfáradunk, a magunk fontosnak vélt dolgaira kell az idő, nem érünk rá, nem is érdekel igazán… és leginkább hiányát sem érezzük, hiszen nem mondta soha senki, hogy mennyi szépet és csodálatosat láthatunk, ha megállunk néha, ha leülünk néha, ha körülnézünk, ha keressük ezt a szépet, ha ráérünk – ráérni.
…..Tanulni kell felismerni a szépet.
…..Ha figyelünk és keressük, minden növény feltárja előttünk a maga titkos csodáit. Örömöt és fájdalmat is, – bár sokan megtagadják tőlük ezeket az érzéseket. Ó. hogy tudjuk sajnálni a fészekből hullott madárfiókákat! Az elkóborolt kis állatokat!
De kinek jut eszébe a sok ezer kicsírázott mag, amiket egyetlen fagyos éjjel elpusztít? Az arasznyiként vesző tölgyek, amelyek kicsíráznak ugyan, de nem nőhetnek fel, mert a nagyok és erősek elszívják, elfogják előlük az éltető esőt, a napfényt?
Ki látja a föld alatt marakodó gyökerek harcát?
…..Körtemanó csak hallgatott. Az öreg Diómanó sokszor napokon át nem beszélt ilyen hosszan, s ahogy összefoglalta mondandóját, egy csöpp szomorúság is érződött szavaiban:
…..– Bele kell nyugodnunk, hogy másnak más tetszik… és mi magunk is változunk, ma még ez tetszik, holnap már más gyönyörködtet …
Írta: Major Gábor István