…..A készülődés apró neszei törték meg a kert délutáni csöndjét. Körtemanó a nyitott ablaknál állva jól hallotta a habverő szapora csattogását és biztos volt benne, hogy Szilva kisasszonynál rácsostetejű szilváslepény sül és most készül tetejére a fényes cukorhab. Az Almáék kéményéből bodorodó füst nem árult el semmit, de Körtemanó képzeletében sorra felvillant a porcukorral hintett almás pite, a dúsan töltött, hártyavékony tésztájú almás rétes és a fahéjillatú almatorta képe… Nagyot nyelt, s mert a Ribizlimanók felől hallatszó mozsárcsengés okát semmiképp nem tudta kitalálni, sóhajtva visszafordult és becsukta az ablakot. Ideje, hogy ő is hozzáfogjon a készülődéshez…

…..A manók ugyanis minden évben kétszer, a nyári Tűzgyújtás éjszakáján és Karácsonykor vendégségbe mentek Diómanóhoz.

…..Diómanó a kert végében álló százéves diófában lakott, de ha hinni lehet a róla szóló történeteknek, már oda is öregen költözött be. Különös lakása volt, a manók, ha mind összegyűltek is nála, kényelmesen elfértek, holott a kertben sokkal nagyobb hely kellett nekik, ha letelepedtek. A vendégségbe nem illett üres kézzel menni és Körtemanó újabbat sóhajtva vette szemügyre a kamrapolcot.

…..Végtelenül hálás volt a harkálynak, amikor még régen kifaragta-véste számára ezt a lakhelyet, de soha nem értette, miért az a sok, mély polc, amikor őnála alig-alig árválkodott rajta valami is… A szemle végén kiderült, hogy legfeljebb linzertésztára telik. Ízesítőül szórhatna ugyan rá némi darált diót, de Diómanó szokásos dióspiskótatortája mellett ez csak hiábavaló erőlködés lenne. Előkereste hát a kiszúró-mintákat – azokból bezzeg milyen sokféle volt ! – és a vékonyra nyújtott tésztából napot, holdat, csillagokat és tulipánmintákat formázott.

…..A tűzhely egyúttal a kályha is volt, így a sütő is mindig meleg volt, de leginkább egy fazék víz melegedett benne… Körtemanó rácsukta a sütő ajtaját a tésztára, aztán lámpát gyújtott. Gyorsan sötétedett és a feltámadó szél meg-megzörgette az ajtót, ablakot. Talán ezért nem is figyelt fel az első, halk kocogtatásra. A második, még mindig csendes kopogásra azonban felkapta a fejét. Meg is ijedt, hiszen a fény felől nézve az ablak üvege mögött hosszú csőr és karmos lábak látszottak csak. Időbe telt, amíg felismerte a fenyőfán lakó feketerigót.

­  – Bocsáss meg, hogy zavarlak, de egyedül Tőled szűrődött ki fény – mondta a rigó Körtemanónak, miközben a résnyire nyitott ablakon jeges szél vágódott be a szobába. – Egyedül én nem faragtam ki nyáron az ablakra fatáblát – gondolta Körtemanó, de úgy érezte, az áthűsölt, átbámészkodott nyári délutánokért nem is olyan nagy ár a hűlő szoba.

– Kerülj az ajtó felől – mondta.

…..A rigó az ajtóban is zavartan topogott. – Tulajdonképpen azért zavarlak, mert gondoltam, hogy Téged zavarhatlak, ha … – Körtemanó szeme lassan hozzászokott a sötéthez és meglátta a távolabbi ágon kapaszkodó árnyat: egy másik rigót.

-Tudod, – vágott bele az első rigó – kidöntötték a fát, ahol lakott. Három napja velem van, de éhes, és a kertész is ritkábban tesz ki magot…

– Gyertek hát be gyorsan! – mondta Körtemanó. – Szökik a meleg, pedig biztosan rátok fér!

…..A tűzhely felől a sülő sütemény finom illata áradt. – Már tudom is, hogy mit adok néktek – mondta a Körtemanó. -Ezt ugyan az esti összejövetelre sütöttem, de ki veszi észre, ha egy-kettővel kevesebb? Ennek a holdacskának úgyis túlpirult az egyik szarva, ez a napocska pedig inkább paca alakú… Csipegessétek bátran – kínálta a rigókat.

…..Apró szárnyak suhogása: cinkék érkeztek az ablak elé. Ketten jöttek, hárman voltak, négyen lettek – mire Körtemanó beterelte és leültette őket az ágyára, olyan szorosan voltak, hogy egy szúnyog nem fért volna el közöttük. A manó pedig egyre újabb és újabb süteményeken fedezett fel valami hibát és törte a morzsát a sok éhes csőr elé…

…..A szél meg-megrázta az ablakot, de mert nem figyeltek rá, mély harangkondulást sodort magával: bimm… bamm… A madarak egymásra néztek, aztán a tálcára: egyetlen csillag formájú sütemény maradt a sok-sok napocskából, holdacskából, margarétából és tulipánból. A Körtemanó félszeg mosollyal tárta szét a kezeit: -Nekem most már mennem kell, de ti csak maradjatok. Nem is jövök, csak éjfél után és rátok igazán rátok fér egy kis melegedés.

…..A tálcára nézett. – Még süteményt is tudok vinni. Egyet, Diómanónak. A többiek úgy sem fogadnák el mosolygás nélkül, hogy én csak linzert sütök…

…..Selyempapírt vett elő, belegöngyölte a süteményt, óvatosan a zsebébe csúsztatta és útnak indult. Diómanó ajtaja mögül zsongó beszélgetés szűrődött ki, s egy rövid pillanatra Mogyorócska vidám nevetése. Körtemanó kopogott, az ajtó talán magától nyílt ki, mindenesetre hamar a terem közepén találta magát, ahol a többiek már a karácsonyfát díszítették. Csillogó díszek és tarka szalagok, forgó, villogó gömbök és színes csokorrá kötött masnik pompáztak a fán, hófehér gyertyák az ágvégeken, s számtalan rejtelmes ajándékdoboz a fa törzse körül…

…..Egyedül a fa csúcsáról hiányzott még egy dísz, és a manók versengve ajánlták saját díszeiket Diómanónak. -Egy kékeslila masni lenne a legszebb – mondta Szilva kisasszony és már nyújtotta is csokorra kötött szalagot. – Inkább egy cirmos piros gömb – mondta a kerekképű Almamanó. – Talán egy halványzöld csúcs – kísérletezett Mandulamanó felesége.

…..Diómanó sorra felpróbálta a felajánlott díszeket, de aztán csak a fejét rázta: -Nem, nem, egyik sem az igazi…

…..– Nekem – kezdte Körtemanó és a hirtelen támadt csöndben alig hallhatóan fejezte be : – van egy csillagom. Kicsomagolta a süteményt. Furcsán keménynek érezte, mintha napok óta száradt volna. Nem is világossárga volt, mint a linzerek, hanem egy kicsit -Körtemanó rámeredt – igen, egy kicsit aranyló fényű. S ahogy feljebb és feljebb emelkedett a fa csúcsáig, sugárzó fénye egyre erősebb lett. Mikor Diómanó feltette a fa hegyére, minden segítség nélkül ott maradt. Aranyló fénye betöltötte a helyiséget, különös, sajátos színeket villantott fel a manók díszein. Ott tükröződött a megilletődött szemekben, mert a manók – ritkán esik ilyen ! – szokatlan csöndben álltak egy pillanatig….

…..Aztán Mogyorócska újra felkacagott és tapsolt hozzá: – Jaj, de szép, de gyönyörű ! A csend tovarebbent, s a manók egymás szavába vágva dicsérték Körtemanó ötletességét, ügyességét. Versengve kínálták a terített asztalról, ahol ott pompázott a cukorhab-díszes szilváslepény, a piskótakönnyűségű dióstorta, Almáék újdonsága: a sűrű almakrémmel töltött palacsinta, s fény derült a szapora mozsárcsengés okára is: a ribizlimanók karamellcukrot törtek porrá zselés süteményükhöz.

…..Diómanó ezalatt kedvenc székébe telepedve nézte a beszélgető csoportokat, s tekintete újra- és újra visszatért Körtemanóra. Ilyenkor – mintegy maga-magának – bólintott és picit el is mosolyodott.

…..– Bimm – bamm ! A harangszó, pedig nem is az ablakon szűrődött át, távoli volt és mégis tisztán kondult. – Éjfél van – állt fel székéből Diómanó – ideje, hogy pihenőre térjetek, de előtte még átadom az ajándékaimat…

…..A manók gyakran és mindenfélét csereberéltek egymás között, sokszor és sok mindent kértek-adtak kölcsön, de ajándékot, egymásnak, soha nem készítettek. Maguk sem tudták, hogy is alakult így, de igazi ajándékot csak Diómanótól kaptak és csak ilyenkor… Ezek az ajándékok pedig mélyen rejtegetett, titkos kívánságokat elégítettek ki, mintha jobban ismerte volna őket, mint a tenyerét…

…..Most is csupa halk óh és lelkendező ah hangzott el, ahogy a búcsúzók bepillantottak a csomagolópapírok mögé.

…..Az ajtó a sötét éjszakára nyílt és az éj elnyelte Szilva kisasszonyt és szigorú nagybátyját, Almáékat, a Ribizlimanók népes seregét, s el a többieket is mind. Fogytak és elfogytak a csomagok, dobozok, s Körtemanó egyedül maradva az asztal sarkánál jobban szorongott, mint amikor belépett. Látta, hogy őreá nem vár ajándék, s biztos volt benne, hogy Diómanó észrevette, hogy tálca és kosár nélkül érkezett. Még egy csöpp hálát is érzett, hogy így, egyedül és nem a többiek előtt teszi majd szóvá…

…..Diómanó hozzálépett és átkarolta a vállát: – Nem tudok mit adni, mert Néked nincsenek titkos vágyaid, rejtegetett álmaid. A nyárban nem panaszkodsz a forróságra, télen nem zúgolódsz a hideg szél miatt. Elfogadod a szűkös ételt és adsz, ha bőséged van. Ma este éppen is, hogy Te adtál ajándékot mindannyiunknak. Nem teszek mást, csak visszaadom, ami úgyis a Tiéd. – Azzal felnyúlt és levette a fa csúcsáról a csillagot és Körtemanó tenyerébe tette. Súlyos volt, fénylő aranyszín és mintha még meleg is…

…..Körtemanó visszacsomagolta a selyempapírba és úgy tette zsebre. Óvatosan mászott le a fa törzsén és sietve indult haza.

…..A szobácskában a megrakott tűzhely fénye fogadta, a madarak valamikor elmentek. Tisztaság volt, rend, az ágy megvetve. Körtemanó lehuppant az ágyra: – Hihetetlen – suttogta maga elé, ahogy végiggondolta a mai estét – hihetetlen. Elhevert – és rémülten pattant fel: valami ropogva tört össze a zsebében. Reszkető kézzel vette elő a csomagocskát és bontotta ki: morzsányi darabokra tört csillag formájú linzer volt.

…..Körtemanó nézte-nézte, aztán az asztalra simította a selyempapírt és összeillesztgette a morzsákat. Elmosolyodott: – Még holnap is lesz mit adnom a madaraknak.

Így aludt el, mosolyogva.

 

írta: Major Gábor István