…..A kertben mindig van valami látnivaló. Ha pedig van, akkor nézője is akad, ha más nem, hát Körtemanó. Most is ott ült a kút árnyékában, s onnan figyelte a lepkék táncát. A kút környéke ugyanis tele volt tócsával, s a tócsák fölött sok-sok sárga lepke röppent, kergetőzött föl s alá. A tócsák a kertész kislányának voltak köszönhetők, aki nagy szorgalommal hordta kis vödrében a vizet és minden merítés után szét is locsogtatta a felét… A lepkéket persze mindez nem érdekelte, csak a víz. Keringtek, forogtak, vibráló szárnycsapásokkal kerülgették egymást, s néha le-leereszkedtek a vizes földre. Szárnyaikon átcsillant a tócsákon visszatükröződő napsugár.

…..Körtemanó csak nézte, nézte őket, csak akkor mozdult meg végre, amikor a lába is elzsibbadt. A finoman erezett sárga lepkeszárnyak azonnal a levegőbe emelkedtek és újra kezdődött a légi parádé… A zöldséges felé vette az útját, mindenáron be akart számolni valakinek a lepketáncról és úgy vélte, Céklatündér biztosan végighallgatja.

…..A meggyfákon túl, a szamócák környékén, ahol a Kertész nemrég némi trágyát terített szét, Körtemanó váratlanul új jövevénnyel találta magát szemközt. A bogár fekete is volt meg szürke is a portól, ahogy hatalmas gombócot görgetett maga előtt izmos lábaival… Azaz, pontosabban, maga mögött, merthogy hátrafelé haladt és a hátsó lábaival hajtotta a galacsint. Úgy elmerült igyekezetében, hogy észre sem vette Körtemanót, amíg az rá nem köszönt. Akkor sem állt meg, de visszaköszönt és máris hajtotta tovább a durván gyúrt-tapasztott golyóbist. Körtemanó döbbenten figyelte a trágyagombóccal veszkődő bogarat, mígnem az hirtelen eltűnt egy lyukban mindenestül. Akkor aztán nyaka közé szedte a lábát és meg sem állt Céklatündérig.

…..– Képzeld! – esett be az ajtón, sajnos, szokása szerint köszönés nélkül, – aztán mesélt, mesélt, dőlt belőle a szó. Lelkendezve számolt be a lepkék táncáról és két karjával csapkodva utánozta is őket.

– Ó, a haszontalanok – morogta Céklatündér és hangosan rászólt az ugrándozó Körtemanóra: – Ne hadonássz már ilyen nevetségesen!

…..Körtemanó meghökkent, de aztán folytatta a beszámolóját és borzadva ecsetelte találkozását a trágyagombócot cipelő bogárral. Céklatündér bólogatott:

…..– A gyakorlott galacsinhajtók hátrafelé görgetik a gombócaikat, mert a hátsó lábaik sokkal izmosabbak. Alighanem ezért nem vett észre.

…..– Ismered? – kérdezte megrökönyödve Körtemanó. – Hogyne ismerném! – Céklatündér hangja még mindig éles volt az előbbi bosszúságtól. – Itt a kertben a levéltetveket ölő katicák és a lepkéket-bogarakat összekapkodó énekesmadarak mellett ő a leghasznosabb. Galacsinhajtónak, trágyabogárnak, sőt, ganajtúrónak is nevezik más-más vidéken, de igazán szép nevet a régi egyiptomiak adtak neki: szkarabeusznak hívták. Annyira tisztelték, hogy egyszer egy fáraó az egész seregét más útra vezette, csak hogy el ne tapossák a szorgoskodó szkarabeuszokat…

…..Körtemanó egészen zavarba jött.

…..– Csak azért, hogy hát a trágyában turkál…

…..– Éppen azért – vágott közbe Céklatündér. – A munkája ugyanolyan fontos, mint a minden hulladékot szétrágó hangyáké, vagy a gilisztáké a föld alatt. És még hányan dolgoznak azon, hogy ami pusztul, elhull, vagy veszik, ne szaporodjon égig érő bűzös szemétté, hanem visszakerüljön a földbe, új táplálékul új élőlényeknek. A galacsinhajtó, a szkarabeusz ott él a trágyadombok közelében. Petéit olyan gombócokba rakja, amilyet Te is láttál. Elássa széjjel a földbe, a kis bogarak ott kelnek ki a melegben. Egyúttal százfele hordja és a gyökerekig viszi a növények táplálékát. Az állatok egy része megeszi a friss növényeket, aztán elhullajtják trágyájukat s a ganajtúrók folytatják a munkát. Mi a csodálatos, ha nem ez a körforgás?!
A lepkék, amiket úgy megbámultál, elrepülnek majd és a káposztalevelek közé rejtik petéiket. A kis hernyók összerágják a leveleket és bűzös ürüléket hagynak szét, amerre járnak. Mi, akik a termésért dolgozunk, tudjuk, hogy ilyennek is lenni kell, de nem tekintjük sem szépnek, sem hasznosnak. A szkarabeuszt azonban, amin megbotránkoztál, igen.

…..– Nem szabad a látszatból ítélni – folytatta csendesen. – Ismerni kell a világot, olyannak, amilyen, hogy ne tévedjünk túl nagyot. Tanulni kell!

…..– Nem szeretek tanulni – motyogta Körtemanó.

…..– De azt sem szereted, ha butának neveznek és kinevetnek! –

…..– Hááát, nem – adta meg magát Körtemanó.

…..Már az ágyában pihent, amikor még mindig ezen rágódott. – Nem szeretek tanulni…, unalmas…, nehéz…,  de azt sem szeretem, ha kinevetnek…,  nem akarom, hogy kinevessenek, nem akarom, hogy butának tartsanak. Holnaptól tanulni fogok – mondta ki, s ezzel az elhatározással megnyugodva végre elaludt.

Írta: Major Gábor István